Ilyen volt a forradalom valósága – fotókon 1956!

A fotók a Fortepan oldaláról, illetve a forradalom napjait színes fotográfiákon megörökítő Csorba Emánueltől származnak.

A fortepanos képek adományozói: Fortepan, Isaac Peter, Matthaeidesz Konrád, Zajti Ferenc, Bauer Sándor, ETH Zürich, Gulyás Zsuzsa, Klausz Ádám, Heinzely Béla, Horváth Miklós dr.

***

Faludy György: 1956, te csillag

A terrible beauty is born.

(Yeats)

 

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó

és szenvedés; mégis, mikor átvágtam

a Hősök terén, mosolyognom kellett,

mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.

Földváry már kedd este elesett

a Rókus előtt. Szemközt, az iskola

padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.

Az ütegek torkolattüzeit

nézem éjjel és borzongok: a szörnyű

szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak

apró csokorral mellükön, a járdán

(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,

szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:

csomagolnak és indulnak haza;

feltépett sínek, utcák és fölöttünk

a szabadság liliom-illata; –
 

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,

és ötvenhat: egyszer minden száz évben

talpra állunk kínzóink ellen. Bármi

következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,

a nap áttör ködön, füstön. Talán

sikerül minden s az alkonyat bíbor

brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,

de estefelé: nyakunkon a kés.

A keleti szemhatár mögött mocskos

felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok

újabb börtönt, s ha nem is jött velem:

Árpád óta bennem lakik az ország,

minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:

eddig sem ápolt, s ha más föld takar,

mit számít az? és mit, hogy fiam majd

Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán

az ifjúságtól mind visszakapom,

és otthon, a sötét előszobákban

kabátom még ott lóg a fogason –

 

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,

nem múlt vagy nékem, nem történelem,

de húsom-vérem, lényem egy darabja,

szívem, gerincem – kijöttél velem

 

az irgalmatlan mindenségbe, hol a

Semmi vize zubog a híd alatt

és korlát nincs sehol sem – életemnek

te adtál értelmet, vad álmokat

 

éjjelre és kedvet a szenvedéshez

s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,

ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,

s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

 

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,

oly könnyű volt a nehéz út veled!

Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,

ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

 

(Toronto, 1986)